Már hetek óta szemezgetek egy címmel, amely egy kirakatban köszön rám kedves borítóval, és mindig úgy indulok "dolgozóba", hogy most-utána-nézek. Hogy hogy nem, mindig elfelejtek, de egy kollégám élménye alapján, és a meséskönyvek említése kapcsán eszembe jutott.
Annyira illeszkedett vagy legalábbis találta meg a hangulatomat és annyira szépen van meg írva, hogy muszáj idéznem:
Amikor elindult a szomorú
Valahányszor eleredt az eső, a limonádéhajú elővette a pöttyös gumicsizmáját, felhúzta a kezére, szék mögé bújt, és bábozott vele, míg odakint nőttek a pocsolyák a zápor alatt.A faodúbarna jegyet vett az első sorba, tapsolt is, aztán cserélni akart, hogy ő is bábozzon, ám épp akkor megállt a zuhogás, fényes lett az ég, a limonádéhajú meghajolt, gyorsan lábaira húzta a csizmákat, s uzsgyi, ki a házból, meg sem állt az első pocsolyáig, belegázolt, ugrált, körbejárta, mint az óra mutatója, előre, aztán, mint egy fordított óra, hátra:– Én vagyok a nagy kanál, kavarom a pocsolyát, nánná, nánná, nánnáná.A faodúbarna csak ült a házban, az első sorban, a tárva hagyott ajtón át hallotta, hogy de jó nagy kanálnak lenni, és elindult benne a szomorú.Ha egy tündérrigólány szomorú, meg kell keresnie a másik tündérrigólányt, olyankor egymáshoz teszik arcaikat, úgy, hogy egyikük jobb szeme másikuk bal szemébe nézzen, pillogtatnak, s pilláikkal kisepregetik a szomorút.
Akönyvről, és a részlet forrásáról itt olvashattok:
http://www.litera.hu/hirek/mate-angi-az-emlekfoltozok
Az illusztrátor képvilága is "álmodni hív"*. Ha engedne a rendszer, akkor be is illesztenék. De majd pótlom
(*A kifejezést még a Tizenegy perc című Coelho kötet előszavában olvastam, és most passzolt. Álmok. Mostanában kimaradnak. Vagy nem verbalizálhatóak. Talán pont ez a lényegük...)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése